Hajóbemutató
Riva Aquariva

Az Aquariva volt az első modell, amit a patinás olasz hajógyár azután hozott ki, hogy a Ferretti Csoport tulajdonába került. Jelezte, hogy a gyár ugyan büszke a hatvanas években szerzett, a mai napig élő nimbuszára, mégis a fejlesztés mellett kötelezte el magát. Hídnak szánták a múlt és a jövő között, a csúcstechnikát ötvözve a legendás Aquarama stílusjegyeivel. Azóta már majdnem tíz új modellt mutattak be (nagy, fényuző jachtokat is), az Aquariva azonban semmit nem veszített mellettük saját fényéből, legkisebbként is méltón illeszkedik a tornasorba. Szépsége és kompakt mérete (33 láb) okán ezt a hajót tartják a Riva utazó nagykövetének. Nos, az illető diplomata most tiszteletét tette Magyarországon is!

Megjegyzem, a látogatásért magam is tettem ezt-azt. Nagyjából egy évtizede járok rendszeresen a szépséges helyszíneken megrendezett veterán Riva-találkozókra, sertepertélek az új modellek bemutatóin, és lengetem itthon is a Riva zászlót. Ezt a munkát koronáztuk meg azzal, hogy a 121. számú Aquariva a gyárból egyenesen Magyarországra érkezett, hogy itt is bemutatkozhasson! Milyen megtiszteltetés, hogy a vadonatúj, csillogó villogó hajóban éppen én állok, miután az Újpesti Öbölben vízre tettük! Egy darabig sütkéreztem is a dicsőség fényében, sok bámész tekintet kereszttüzében, pontosan addig, amíg rá nem jöttem, hogy fogalmam sincs, hogyan kell a motorokat beindítani. Így lesz a sütkérezésből égés. Szerencsére minden kínos helyzetnek vége szakad egyszer, a hajót pedig megismertem, kitapasztaltam és teljesen beleszerettem. Bő húsz órát karistoltam vele a Duna vizét Budapesten és környékén, majd a Bankár Kupa napján, egyszeri bemutatóra szóló engedéllyel kipróbálhattam, megmutathattam a Balatonon is. Ide már úgy érkeztem, hogy ügyesen tudtam manőverezni a két motor segítségével egészen szuk helyeken is, illetve sejtettem, mire képes a hajó hullámos vízen. Persze kíváncsi voltam a hajó viselkedésére, de a fogadtatására is a "közönség" részéről.

Az első pillanattól felmérhettem, hogy a fogadtatással nem lesz baj. A szép mahagóni fedélzet, a csillogó veretek, a megkapó forma mindenkit megállásra késztetett, és azt sem kellett elmagyarázni, hogy ez egy különleges hajó. Nagy örömömre sokan felismerték a márkát, annak ellenére, hogy korábban még garantáltan nem láttak Rivát "élőben" . A fogadtatással tehát nincs baj, tisztán elismerő és hódoló! Lássuk hát, hogyan viselkedik kint a vízen!
Mozgásba lendülve nagy átalakuláson megy át ez a hajó! Kikötve ugyanis egy motorcsónak. Szép, karcsú, míves részletekkel gazdag, minden porcikájában elegáns ugyan, de mégis csak egy motorcsónak. Nyitott cockpit, apró orr-kabin és hátul napozófedélzet, ezek egy motorcsónak tipikus kellékei. Az a tudat, hogy két darab, egyenként 370 lóerős Yanmar dízelmotor kucorog a motortérben is inkább a luxus érzetét erősbíti. Egy prémium kategóriájú hajó ugyanúgy elképzelhetetlen komolytalan motorizációval, mint egy luxus sedan az autók világában. Kinek kellene egy Bentley 1.8-as motorral? Akinek kellene, annak az ápolói nem engednék meg, hogy volán mögé üljön a Lipótmezőn. Hiszen nem az a kérdés ilyen esetben, hogy elegendő-e egy kisebb motor, hanem az, hogy a luxussal összeegyeztethetetlen. Egy szó mint száz, a parton az Aquariva nem több, mint egy legendás név mögé bújt, elképesztően igényes kivitelezésu motorcsónak. A kikötőtől pár méterre távolodva "jönni kicsike meglepetés, lenni csodálkozás".

Gázadáskor ugyanis nem pusztán hangeffektus keletkezik, hanem ugyancsak elindul a bakterház. Először kisimul az alapjáraton még felismerhető dízeles kopogás, kétezres fordulat környékén pedig kigyullad a piros fény egy szaladó nyuszi piktogramja alatt. Ezzel egy időben egy láthatatlan, ám ugyancsak erőteljes testalkatú óriás (Zeusz formájú és hatásköru valakire gondoljunk) jóindulatúan fenéken billenti a gyorsulásban lévő vízi eszközt, ami ettől a rúgástól úgy megindul, mint a hétszentség. Világlátott, nagy tudású hajósok tudják persze, hogy Zeusz a mi esetünkben csak kitaláció, a valóságban egy automata sebváltó fejtette ki jótékony hatását. (Miközben az alapfelszereltség részét képezi, a sebesség képzéséhez is hozzá bír járulni). Az öt tonna tehát alaposan elindul, bő negyven csomóig gyorsul. Ez a tiszteletet parancsoló sebesség azonban önmagában nem túlzottan nagy szó. Az már igen, hogy az utasok nem keresnek kapaszkodót, amit aztán görcsösen szorítanak az út végéig. A vezető sem helyezkedik ösztönösen terpeszállással biztosított terminátor pozícióba, mint a sebesség ura. A sebesség ugyanis könnyedén, lezseren, erőlködéstől mentesen, természetesen keletkezik. Lehet sportosan is vezetni, extrém kanyarokkal nagyon élesen, akár deck-vízen fordulni, a biztonságérzet és a stabilitás végig megmarad. Az iránytartás ilyenkor is precíz, a kormányzás úri passzió. Ez a különbség élmény és bravúr között. Az utóbbit talán csak a vezető élvezni, főleg, ha megússza az ambíciózus manővert. A Rivában nincs izgalom, nincsenek elkerekedő szemek és ijedt arcocskák a hullámos vízen alávágott forduló közben sem. A beszélgetés zökkenőmentesen folyik a medrében egy-egy mosolytól, vagy elismerő biccentéstől eltekintve. Mi a titok nyitja? Öreg mesterem szavaival: ki van találva és meg van építve. Az előbb talán elsiklottunk a vízkiszorítás fölött, így megismétlem, hogy a hajó üres önsúlya a 4,7 tonna. Nem véletlenül írok hajót és nem motorcsónakot, egy próbaút mindenkit meggyőzött arról, hogy az Aquariva a látszat ellenére nem az utóbbi kategóriába tartozik, hanem egy telivér jacht. Úgy látszik, nem a felépítmény teszi a jachtot.
A meggyőző teljesítmény nem vet árnyékot sem a stílusra, sem az utazás kényelmére, inkább szolgálja azokat. A gázt például két filigrán karral adom, melyek a kormány tengelyéből állnak ki, kicsit az autóiparból ismert kormány-váltókra emlékeztetve. Nem más ez, mint egy decens kis főhajtás a hagyományok előtt, hiszen a régi Aquarama is ilyen gázkarral rendelkezett. A muszerfal akár egy kis ékszerdoboz. A bőr kézzel van varrva. Nevezzük stílusjegynek? Ami a komfortot illeti: nem kell a hullámokon pattogástól leröppenő napszemüvegünkért aggódni, nem kell teli tüdőből ordítva kommunikálni egymással, nincs rezgés, vibráció. A bimini-tető, amit egyébként hangtalan motor nyit és zár, ennél a sebességnél is úgy áll, mint a cövek, de semmi más sem nyeklik-nyaklik, beleértve magát a hajótestet is.
Száguldani tehát elegánsan is lehet, és van pénz, amiért ez az érzés megkapható. A bemutatott hajó ugyanis kifejezetten drága, olyan drága, amit nehéz racionálisan, érvekkel alátámasztani. Talán nem is kell.

Csöregh Zoltán, fotó: Balogh Judit